A 2008 ősze óta tartó válságban egyre-másra keletkeznek olyan havaria-helyzetek, amelyek nem alakultak volna ki a papírpénzválság kirobbanása nélkül. Ezek között a válságkatasztrófák között csak egy a görög tragédia. Mindmáig a fiskális szabályok szigorítását célzó új törvények és a bajbajutott országok finanszírozását biztosító új pénzügyi alapok megteremtését igyekeztek az eurózóna politikai vezetői a válságra adott megnyugtató válaszként biztosítani. Embert próbáló munka volt. De nem volt sikeres. Nem lett kisebb a válság, és nincs gyógyító megoldás a közeljövő katasztrófahelyzeteire sem. Mindezért itt az ideje kiválasztani az integráció jövője szempontjából a legrelevánsabb kérdést, vagy kérdéseket, és erre, illetve ezekre keresni és a lehető leggyorsabban megtalálni az adekvát választ, válaszokat. Feltehető, hogy az integráció jövője szempontjából az euró megmaradásának biztosítása az egyetlen stratégiai kérdés. Ehhez pedig egyre növekvő valószínűséggel az eurózóna esetleg többkörös regionalizálására lesz szükség, mert a szinte egy évtizedre befagyasztott mélyülést gyorsított ütemben kellene megvalósítani a fiskális uniótól egészen a politikai unióig. Ilyen mélyülést – 17 országgal -biztosan nem lehet, még látszatra sem megoldani.
2012 közepén már jól látszik, hogy a világgazdaság ez évi lassulásának következményei – az eurózóna önmagában mélyülő válságával együtt – növelik a gondokat a zónán belül, ez pedig napjainkra lassan kezdi kikezdeni az euróhoz, mint valutához fűződő nemzetközi bizalmat. Az euró elmúlt tíz éves nemzetközi karrierjének legmarkánsabb eleme az volt, hogy a jegybankok tartalékaiban a német márka helyét nem a dollár foglalta el, hanem az euró. Az idő múlásával pedig a jegybanki euró-tartalékok elkezdtek növekedni a dollárban denominált tartalék rovására is.
2012 júniusában elkezdett gyors ütemben romlani az euró dollár-árfolyama, ez pedig elsősorban annak következménye, hogy a feltörekvő országok jegybankjai elkezdték eladni az euróban denominált tartalékaik egy részét. Az volt a válság előtti elgondolás jó néhány jegybankban, hogy az euró-tartalékok arányát a jegybanki össztartalékon belül érdemes lenne 40 százalékkal növelni. Ez az arány a mostani eladások következtében 25 százalék alá megy. A jegybanki tartalékokban az eurótól való megszabadulás igen rossz ómen. Az eurózóna belső válsága mostanra politikai és szociális válsággá szélesült nemcsak Görögországban, hanem a Mediterráneum más adósságválsággal küzdő országaiban is. Ez pedig a másik olyan tényező, ami rontja az euró hitelességét.
Az eurózónát irányító intézmények és politikai elit számára ez egy olyan következtetés levonására is kényszeríthet, hogy az eddigi válságkezelés nem volt sem eredményes, sem pedig hiteles. Valami mást kellene csinálni. De mit?
Az eurózóna fiskális mélyülése minden eddigi elfogadott szabály alapján, mindenféle stabilizációt előirányoz, de egyetlen elemében sem mutat a szövetségi állammá válás irányába. A nagy kérdés az, kikényszerítheti-e a válság az integráció mélyülését az eurózónán belül?! Az eddigi tapasztalatok alapján egyértelmű lenne a válasz: nem. De a válság mélyül. Sőt a jegybanki tartalékok értékesítésével és a válság politikai és szociális dimenziójának kiéleződésével új és veszélyes szakaszba jutott. Mindeközben egyre erőteljesebb politikai kezdeményezéseket lehet megfigyelni a növekedési paktum megfogalmazására. Nemcsak az új francia elnök szorgalmazza ezt, hanem számos európai politikus is. A feladat megoldása azért is vált igen aktuálissá, mert a fiskális paktum elfogadását Angela Merkel csak akkor tudja a német parlamentben elérni, ha a növekedés ösztönzésére is megfogalmazást nyer valamifajta közösségi kezdeményezés.
A növekedési paktum nem veszélyeztetheti a fiskális konszolidációt. A fiskális konszolidáció mindig és mindenkor növekedési áldozattal jár. Egy ilyen elhúzódó világválságban ez a növekedési áldozat katasztrofális következményekkel jár a foglalkoztatás szempontjából. Máshol kell tehát növekedési esélyeket adni. Ez a más út az Európai Beruházási Bank forrásainak megnövelése, és ezen keresztül új beruházások meghitelezése. Jobb lenne, ha valami jelentős innováció volna a beruházások mögött. Ez azonban még egyáltalán nem körvonalazódik.
A sürgősen megoldandó problémák közé tartozik az eurózóna növekvő számú bankjának feltőkésítése is. Eljutott a válság és a válságmenedzselés odáig, hogy szét kellene választani az állam adósságproblémáit a bankok likviditás szűkétől. A spanyol miniszterelnök is hangot adott ennek, az EFSF-ből nemigen szeretne forrást kérni, hiszen nem a folyó hiánnyal van a probléma, hanem a csődközeli bankrendszerrel. A bankok feltőkésítésére azonban nincs közösségi eszköz sem az eurózónában, sem az EU-ban. (A hatos jogszabály-csomagot kiegészítő ún. euró plusz szabályok között szerepel egy olyan alap létrehozatala, amelybe minden aláíró tagországban a bankok fizetik be a pénzt, és ebből az alapból a bajbajutott bankokat lehet finanszírozni.)
Mostanra tehát újra lépéskényszerben vannak az eurózóna politikusai. Ebben 2010 óta nincs semmi új. A körülményekben van az újdonság. Ez pedig arra utal, hogy a sikeres és bátor lépésekre minden korábbinál nagyobb szükség van, mert lehet, hogy most már az euró a tét.
Hiába minősítették – igaz igen rövid ideig – történelmi jelentőségűnek a június végi EU-csúcsot, az eurózóna perifériáján az adósságválság nem csitul, hanem súlyosbodik. Ez önmagában felveti egyrészt, hogy az államcsőd elkerülése az eurózóna tagországaiban egyre drágább lesz, másrészt ezt a finanszírozást egyre többen Németországtól várják el, harmadrészt a világgazdaság hangadói egyre gyakrabban fogják az eurózóna válságát okolni a növekedéshiányos helyzet fennmaradásáért.
Tehát az idő múlása nemcsak a válságot mélyíti, hanem a politikai türelmet is elnyűtte. Így valami megoldást, vagy legalább az odavezető utat meg kellene gyorsan találni. Az eurózóna politikusai azonban éppen az ellenkezőjét akarják egymástól. Azaz némi túlzással, a déli blokk fiskális könnyítéseket és olcsó adósságfinanszírozást kér, az északi blokk ezzel szemben ezt a második lépésnek tekinti, előtte a nemzeti fiskális politika hatékony közösségi ellenőrzését és adott esetben befolyásolását tartja szükségesnek. Ezen lehet a korábbiakhoz hasonlóan vitatkozgatni, de ezzel az eurózóna léte kérdőjeleződhet meg. Európai politikusok is (például legutóbb az olasz miniszterelnök, Mario Monti) kezdenek olyanokat mondani, hogy hathatós lépések nélkül az eurónak tíz napja, vagy három hónapja, stb. van hátra. Mindenesetre szerintük belátható időn belül szétesik az eurózóna. Ez azonban az északi blokkot láthatóan nemigen hatja meg. Ugyanis nekik kellene finanszírozni. Erre viszont az adófizető állampolgáraik szinte borítékolhatóan nemet mondanak, ezt pedig a nemzeti kormány kénytelen komolyan venni, különösen ha közelednek a parlamenti választások.
Ebben a vitában egyre jobban leértékelődik a közösségi joganyag őre, és annak védője, a Bizottság. Így, miközben a közösségi jog kiterjesztése mellett érvelnek az északi blokk országai, maguk is hozzájárulnak a Bizottság szerepének relativizálódásához. Mindemellett az is igaz, hogy az euró sorsa a II. világháború utáni integráció sorsa is. Tehát az eurónak meg kell maradnia. Itt merül fel a kérdés, hogy a tagországok között éleződő feszültség mellett van-e reális lehetőség arra, hogy az eurózóna perifériájának adósságválsága ne veszélyeztesse az euró létét. Ha regionalizálódni lehetne az eurózónán belül, akkor az euró sorsát el lehetne választani az eurózóna sorsától. Ennek a valószínűsége azonban jelenleg még meglehetősen kicsi.
Egyre többen hangsúlyozzák a világban, hogy a perifériának a II. világháború utáni nyugat-európai stabilizációt jelentősen előmozdító Marshall-segélyhez hasonló pénzügyi injekcióra lenne szüksége. Feltehetően ennek a pénzügyi támogatásnak a fejében a strukturális reformokat is végre kellene hajtani. Ez azt a reményt kelthetné, hogy a reformok végrehajtását munkahelyteremtő fellendülés követi majd. Ez azonban csak azután következhet be, hogy a jelenlegi jövedelmek, köztük a munkabér, jelentősen csökken. Erre még akkor is sort kell keríteni, ha ezt a válságot az olcsó hitel hosszú ideig jelenlévő világa indította el. Tehát a munkájukat elvesztett milliók nagy része hitel visszafizetési kötelezettséggel is küzd. Mindez azonban csak lassú gyógyulást valószínűsít. Az egyre türelmetlenebb környezetben kevés reményt lehet fűzni ahhoz, hogy a lassú gyógyulás ígérete meggyőző lesz a pénzpiacok számára éppen úgy, mint a Mediterránum munkavállalói számára.